Comunicados de Prensa - Kis nosztalgia - Őzse István Jr. blogja

Kis nosztalgia - Őzse István Jr. blogja

Hát hol is kezdjem... Talán ott, amikor bekerültem a csapat vérkeringésébe. Volt két elődöm, de róluk jobb nem beszélni. Viszonylag későn, 26 évesen váltottam gokartról F3-ra még a 14-es szezonban. Szó szerint berobbantam a köztudatba, kapásból páros győzelmet arrattam tőlünk kicsit északra, Brno-ban, majd ezt a brazíliai Nelson Piquet versenypályán sikerült megismételni. Nem volt kérdés a folytatás. '15-ben Ukrajnában versenyeztünk, nem is akárhogyan. Összesen 14-szer állhattam dobogóra, ebből kétszer annak tetejére, ezzel második lettem az éves értékelésben. Ekkor úgy éreztem, 27 évesen már nem nekem való a száguldozás, visszavonultam.
A búcsú azonban messze nem volt végleges. Pár hét múlva visszahívott a csapat, mondván utódom, Krasznai János némi segítségre szorul. Tanácsadóból azonban hamarosan a megbízott vezetői poszton találtam magam. János az újoncok között elfogadhatóan teljesített, de a nagyoknál tört-zúzott, olyannyira, hogy egy totálkár után végleg hazahívta a családja, mely a legfőbb támogatója volt. Helyét a 16-os szezon végéig Bayer Tímea foglalta el, ám a 18 éves lány ekkor inkább a továbbtanulást választotta.
Bár versenyzői ambícióim már nem voltak, de a pörgés és nyüzsi hiányzott. Hosszas tárgyalások után végül felvásároltam a csapatot és megkezdtük a felkészülést; azt terveztem, hogy '18-ban már teljes szezont futunk. Gutmann Csaba versenymérnök irányítása alatt építettünk egy Lola versenyautót Honda motorral, versenyzőnek pedig a kissé talán túlkoros, de energikus Sas Médeát szerződtettem. A 18-as évad jó hangulatban és nem utolsósorban eredményesen telt. Médea 7. lett a görög F3-ban, a szezon csúcspontjai a piraeusi dupla dobogó és a pescarai esőversenyen aratott győzelem voltak. Sajnos egy baleset miatt véget ért a móka és a vidámság. Az olaszországi Citta di Aria utcai versenypályán versenyzőnőnk összeütközött egyik ellenfelével a palánknak csapódott és a kocsi alá szorult, csak percekkel később tudták műszakiak kihúzni a roncsból. Szerencsére a füst nagyobb volt, mint a láng, Médeának a haja szála sem görbült, de azonnal bejelentette karrierje végét, emiatt a szezonszáró elinikoni hétvégén rajthoz sem álltunk.
Miután kihevertük a balhét, lázas keresésbe kezdtünk, hiszen vészesen közeledett a 19-es évad. Médea utódját egy driftversenyen pillantottam meg: Vankó Melinda gokartban sosem ült, a formaautózásról kábé annyit tudott, hogy nem labdajáték, drifter lévén az ideális ív is csak fogalom volt a számára... Valami mégis megfogott benne és felajánlottam neki a megüresedett Lola-Honda ülését. Melcsi szorgalmas tanítvány volt és a nálunk töltött csonka 3 éve alatt a csapat eddigi legszebb időszakát élte: 33 futamgyőzelmével és összesen 147 dobogójával messze a legeredményesebb pilótánk! Újoncként mindössze 1 (bajnoki) futamot nyert, de megbízható autózása révén sokáig az éves 5. helyért küzdött, rá egy esztendőre pedig már Kanada F3 bajnokaként ünnepelhettük! '21-ben részeben a driftes múlt illetve a túrautózás iránti szeretetünk okán a V8 Supercars-ban próbálkoztunk jóval kevesebb sikerrel. Lányomként szeretett versenyzőmön a motiváció hiánya kezdett mutatkozni, amin sajnos egy esetleges kategória- vagy márkaváltás lehetősége, illetve az U20-as válogatott tagjaként a mérsékelt A1 GP sikerek sem segítettek. Melinda végül még a szezon befejezte előtt hazaköltözött Ausztráliából. Felszámoltam az ottani csapatot és követtem a példáját.
Itthon nem találtam a helyem, sokat gondolkoztam, mihez kezdjek a felhalmozott szellemi tőkével, amikor felkeresett egy régi barátom, Halász Feri. Lányát, Sárát szerette volna indítani az F3-ban, de nem boldogultak az ART-Renault-val. Pár versenyre elmentem velük, majd Feri kikönyögte tőlem Vankó Melcsi Kanada-bajnok Dallaráját. Ezzel az autóval Sára végül 11. lett a svéd F3-ban, de már érződött rajta a sok versenykilóméter. Ereszette az olajat, a váltó karcolt, a futómű nyökögött; summa summárum többször is a futam feladására kényszerítette az amúgy szorgalmas lányt.
Az idei bajnokságra teljesen újjá szerveztem a csapatot. Svédországban megismerkedtem Mika Ljungskoggal, aki ki akart törni a nemzetközi porondra. Közös projektbe kezdtünk és hamarosan egy örmény alakulat versenymérnökével, Vahan Mkrtchyan-nal tárgyaltunk az együttmüködésről. Építettünk egy vadonatúj Lola-Renault-t Sára számára és hosszas mérlegelést követően az orosz F3-ba igazoltunk.
Most, hogy túlvagyunk két versenyhétvégen, le tudunk vonni néhány következtetést. Egyrészt a kasztni-motor kombó remekül bevált; eddig egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett műszaki meghibásodás miatt feladni futamot. Sára fejlődése is utolérhető. Eddig 4 versenyből kettőn dobogón állt, a legrosszabb eredménye pedig a bakui második futam 5. helye... Ezzel az előkelő 3. pozícióban áll a bajnokságban. Az autó beállítása jól halad és növeli a lehetőségeket az szombaton rajtoló orosz kupa-sorozat is.
A jövőről még kár beszélni, de óhatatlanul felmerül. Sára álma ijesztően egybeesik Vankó Melcsiével: Indy Internatonal (esetleg USA) vagy túrautó-vb (rosszabb esetben eb). De addig még van idő, és egyszer már kisiklottunk a V8-ba. Ezt semmiképp sem akarom megismételni! Szóval csak türelem, ami győzelmet terem!
Hajrá magyarok!